Az egész úgy kezdődött, hogy vettünk egy (2002-es LMC Münsterland 400) lakókocsit. Hogy miért, és hogy hogyan, azt már elmondtam egy-egy videóban. Ha érdekel, katt ide és ide. Majd néhány módosítással „off grid” képessé tettük. A napelem rendszerről és a felszereléséről is készült videó, ami ide és ide kattintva nézhető meg. A 45 literes beépített víztartály adott volt, a napelem-rendszer és a beszerelt akkumulátor révén pedig a vízszivattyúk és a ledesre cserélt világítás is használható hálózati áram nélkül.
Azután úgy folytatódott, hogy az egyik kutyánk (Szalonna, a fehér mudi) még nem volt tenyészszemlén, és augusztus közepére hirdettek egyet Szaporcán. Ez a déli országhatártól csak néhány kilométerre van, így adta magát az ötlet, hogy ha már odáig leautózunk, akkor már menjünk lakókocsistól és utána irány tovább délre („Mexicó felé, a szabadság felé…”).
OK, de mi is van onnan délre? Hát van egy kis Horvátország-sáv (kb. 100 km), majd pedig Bosznia-Hercegovina. „Na de az már balkán, nem?” – kérdezte egyből Gabi, a feleségem. Hát izé… nem is tudom. Valahogy eddig soha nem került be a potenciális nyaralási célpontok közé, ezért nem is néztem utána.
Beletúrtam hát a netbe, és itt vannak a legfontosabb infók, amiket a Google adott:
- a ’90-es évek elején ott folyt a délszláv háború, és ezért sok helyen nem ajánlott letérni az utakról, mert még mindig lehetnek olyan területek, amit nem aknamentesítettek.
- az ország nagy része hegyvidék, ami nagyon szép, de az emelkedők miatt a lakókocsizáshoz nem árt egy erősebb autó.
- a pénzük a Konvertibilis Márka, ami kb. 180 Forintot ér (Magyarországon nem nagyon beszerezhető, mert szinte sehol nem váltják), de sok helyen Euróval is lehet fizetni, amiből általában KM-ben adnak vissza.
- a turizmus nem nagyon fejlett, ezért nem sok kemping van, de az emberek barátságosak a külföldiekkel, és általában megtűrik, ha a lakókocsival/lakóautóval megállsz éjszakára pl. egy parkolóban.
- a közbiztonság nem nagyon vészes, de azért a nagyobb városokban nem árt vigyázni az értékekre.
- a táj szép, sok a hegy, folyó, tó, vízesés…
OK, ez nem hangzik rosszul, legyen hát!
Első nap
Augusztus 13-án, Siófok mellől indulva, kora délután már Szaporcán, az Ős-Dráva Látogatóközpont mellett található Hétöles-tónál állítottuk le a lakókocsit. Ez a helyszín a Park4Night alkalmazásban is benne van. Nagyon jó éjszakázó hely; van egy fedett pihenőhely, áram és ivóvíz vételi lehetőség is. A tóban embereknek lehet és szabad is fürdőzni; kutyáknak csak lehet.
Délután még a „Dráva Élővilága tanösvényen” tettünk egy 13 km-es túrát, ami (pedig gyakran túrázunk) már félúton elnyerte az „életem eddigi legrosszabb kirándulása” címet. Ugyanis egyrészt az útvonalon nincs szinte semmi látnivaló, másrészt az élővilág csak a tájékoztató táblák fotóin és a bőrödbe fúródva, szúnyogként (abból viszont rengeteg) van jelen. Ezt tetézte még a 38 fok árnyékban. Viszont a Dráva árvízvédelmi töltésén nem sok árnyék van…
Második nap
Délelőtt Szalonna sikeresen „tenyészthető” lett a Fényes Mudi Klub kiállításán, így kora délután (a vízkészletek feltöltése után) a drávaszabolcsi határátkelő felé vettük az irányt. Horvátországba simán átjutottunk, eltekintve attól az apróságtól, hogy a horvát határőr kérte a lakókocsi forgalmiját is, én meg egy először nyugodtan, majd egyre idegesebben kerestem azt a táskámban… Persze otthon maradt. De rendesek voltak a határon és egy kis ejnye-bejnye után tovább engedtek. Horvátországon gyorsan keresztülértünk (végig csak délnek), mivel itt csak kb. 100 km széles az ország. Jöhetett a belépés Boszniába Bosanka Gradiska-nál.
Na itt már érdekesebben alakultak a dolgok, miután a határőr elkérte a Covid Passport-okat, és közölte, hogy én mehetek, Gabi meg mehet haza, mert a hivatalos állami oldalról (https://www.eeszt.gov.hu/) letöltött és kinyomtatott dokumentumban nála csak egy oltás szerepel a kettő helyett. Nab@zmeg, mondhatá erre egy művelt Kipcsak.
Ez a határátkelő a városban bent van, és egy szűk utca az egész, mindkét oldalán házakkal, így fizikailag nem volt hely arra, hogy a 10 méter hosszú szerelvénnyel visszaforduljunk. Akkor most mi lesz, kérdeztük magyarul, majd németül, majd angolul a határőrt. Ez számára is fogós kérdésnek tűnt, és így elkezdtünk közösen „alternatív” megoldást keresni. Ezt kicsit hátráltatta, hogy az angol is inkább kézzel ment neki, mint verbálisan, de rendes volt és próbálkozott. Így azért megértettük egymást. Mutassuk meg neki a telefonunkon az állami weboldalt, ahol látszik a két oltás, javasolta ő. OK, de (és ekkor szembesültünk egy még később is problémákat okozó ténnyel Boszniával kapcsolatban) nem működik a mobilnetünk, úgyhogy ezt passzoltuk. Itt jött egy nagyon hosszú perc, amíg néztük egymást.
(Kilométeres kocsisor, minimum 35 fok, a homlokról a szemet épphogy elkerülve az izzadtságcsepp mintha lassítva gördülne le. A szinte álló, de a motorháztetők felett vibráló levegőben mintha gondolatok is cikáznának…)
OK, menjünk, mondja a határőr, de amint lesz netünk, töltsük le az igazolást, és ha valaki kéri, azt mutassuk majd be. Fellélegzés, hálálkodás, megkönnyebbülés, indulás…
Irány Laktasi, ahol már előre kinéztünk a Park4Night-ban egy parkolót éjszakára.
Szombat késő délután értünk oda, így meglepő volt, hogy a kiválasztott nagy parkolóban 70-80 autó áll. Kiderült, hogy lakodalom lesz a közelben álló rendezvényközpontban. Meg az is kiderült (elnézve a felhozatalt a parkolóban), hogy Boszniában nagyon szeretik a BMW-t és az Audit. Főleg német rendszámmal. Gondolom sokan dolgoznak közülük ott, és így futja ilyen, pár éves kocsikra.
(Az autókkal kapcsolatban az végig megfigyelhető volt, hogy sok a pár éves, nagy, német gyártású kocsi. A másik érdekes megfigyelés az volt, hogy az egész ország tele van 2. generációs Volkswagen Golfokkal. Sokat még használnak, de rengeteg már az udvarokban porlad. Ja és az is feltűnt, hogy az utakon autók 95%-a dízel. Már az gyanús volt, amikor először álltam be tankolni egy benzinkúthoz, és a kútoszlop négy pisztolyából háromra volt írva, hogy dízel. Kérdeztem a kutast, hogy ezekben ugyanaz van. Mondta, hogy igen.)
Harmadik nap
A lakodalom végülis éjjel nem volt zavaró és seni ki nem háborgatott minket, úgyhogy reggel vásárlás a szemközti pékségben, és indulás tovább Banja Luka felé.
(Itt térnék ki a már korábban említett problémára, ami váratlanul és felkészületlenül ért minket, vagyis, hogy Boszniában nem működik a roaming és s mobilnet. Ez (mint utólag kiderült) azért van, mert Bosznia már a 2. roaming zónába tartozik; emiatt nagyon drága lenne a netezés; emiatt a szolgáltató alapból tiltja a mobilnet adatforgalmat, hogy az előfizető nem csináljon magának véletlenül több tízezres telefonszámlát. A lényeg, hogy mi az első két napra elkészítettük még indulás előtt az útitervet (beleértve a megnézendő dolgoket és az éjszakázásra kinézett helyeket is), de úgy terveztük, hogy a következő napokra majd mindig előző este csináljuk meg a tervet. Na de internet nélkül nemhogy a Google-ben nem tudsz utánanézni semminek, de a Park4Night alkalmazás sem működik, sőt a Waze és a Google térkép sem tud útvonalat tervezni… Nem kellemes rádöbbenni erre egy ismeretlen országban. A megoldás az lett, hogy próbáltunk minden nap egyszer találni valahol ingyen Wifi-t (sajnos nem olyan elterjedt ez, mint itthon, de pl. nagyobb bevásárlóközpontokban és a komolyabb benzinkutakon van rá esély) és akkor mindent (térkép, Park4Night, e-mailek, gorsan pár kép az otthoniaknak…) frissítettünk. Így elég jól elvoltunk másnapig. Ja, és volt nálunk néhány könyv és korábban letöltött podcast estére. Valójában jobb is ha nem csüng az ember folyton a neten.)
Banja Luka Bosznia-Hercegovina második legnagyobb városa (kb. 220 ezer lakos) és a boszniai Szerb Köztársaság nem hivatalos fővárosa. A város szélén leparkoltunk és besétáltunk a központba.
(Itt jegyezném meg, hogy mivel lakókocsival egy 10 méter hosszú szerelvénnyel közlekedik az ember, jól meg kell gondolni, hogy hová hajt be. Ezért mi városnézési céllal inkább a városok külső részén szoktunk leparkolni egy kellően tágas parkolóban; pl. egy bevásárló központ előtt, és onnan túra. Ez persze sokszor azzal jár, hogy megvan a 10-15 km napi séta. Vagy futás, hiszen esetenként össze lehet kötni a közlekedést a sportolással.)
A városon keresztülfolyik az Orbász folyó; a központban van egy vár is, sajnos nem túl jó és részben a látogatók elöl lezárt állapotban. Érdemes megnézni a belvárost, de igazából fő úticélnak nem érdemes Banja Lukat-t választani, mert annyira nem is szép és nem is nagy.
Aznapra a szálláshelyünk a várostól délre 15-20 km-re található Krupa na Vrbasu ortodox kolostor parkolója lett. Igaz ugyan, hogy így fel kellett húzni a lakókocsit egy hegytetőre, de az aszfaltos parkoló vízszintes és van mellette egy WC és ivóvízvételi lehetőség is.
(A lakókocsinkban egy beépített 45 literes víztartály van, ami kettőnknek mosogatással, és minden nap zuhanyzással is két napig elég. Ezért amikor lehetőség volt, mindig tele töltöttük. A lakókocsi WC-tartálya pedig 25 literes, ami nálunk általában 4 nap alatt telik meg. Így az is fontos, hogy maximum ennyi időnként üríteni tudjuk. Általában ez si sikerülni szokott; mert ha mást nem is, de pl. egy útszéli pihenőben felállított műanyag WC-t pár naponta biztos lehet találni.)
Innen délután még lesétáltunk a 2 kilométerre található folyóhoz, hogy a 37 fokos kánikulában majd milyen jól fog esni megmártózni a hűs habokban. A kutyák úsztak, de mi csak bokáig bírtuk, annyira hideg a víz. Ez van, az Orbász egy hegyi folyó.
Negyedik nap
Reggel egy kellemes éjszaka után, a WC tartályt kiürítve és a vízkészleteket feltöltve indultunk tovább Jajca felé. Itt már végig hegyek között, az Orbász folyót követve kanyarog az út. Helyenként a mesterségesen kialakított sziklafal ijesztően közel hajol az úthoz, de persze a lakókocsit nem éri el, hiszen annál sokkal nagyobb kamionok is elférnek itt.
(Az utak állapota az egész országban meglepően jó. Viszont szinte egész Bosznia egy hegyvidék, ahol az utak kanyargóssága és meredeksége is ennek megfelelő. Így nagyon örültünk 2.2 Dci motoros X-trail 314 Nm nyomatékának. Gyenge autóval csak szenvedés lenne az út errefelé. De gyenge és főleg könnyű autóval amúgy sem ajánlott lakókocsit vontatni (persze kivéve a régi párszáz kilós Zakladi és Qek típusokat), mert balesetveszélyes, ha az autóhoz képest nehéz lakókocsi meglengeti és akár keresztbe is fordítja az úton a szerelvényt.)
Jajcán a legfőbb látványosság a vízesés. A közelében, az autóbuszállomás területén lakóautóval és lakókocsival is szabad parkolni (5 euró/nap). Innen pár perc séta a vízesés, amihez közel csak belépőjegy (5 euró/fő) ellenében engednek. Mi, naív turistaként fizettünk, majd bosszankodva konstatáltuk, hogy egyrészt nem olyan nagy szám ez a vízesés, másrészt egy kicsit messzebbről szinte ugyanazt láthattuk volna ingyen is. Na most már mindegy…
A város közelében van egy, a helyiek által is előszeretettel látogatott „strand”, ahol kiszélesedik a folyó. Ez a vízeséstől gyalog kb. 4 km, de sajnos nagyrészt az aszfalt út szélén kell sétálni, mert járda, pláne túraút nincs. A folyó víze itt sem melegebb, úgyhogy mi ismét csak bokáig merültünk.
És innen már csak pár lépés egy újabb, kisebb, de ingyenes vízesés. Szép hely!
Azért az aszfalton, nagyrészt árnyék nélkül a két kutyával az 5 km séta visszafelé nem esett túl jól a 39 fokban. De ekkor már azon járt az eszünk, hogy de jó is lesz majd lubickolni a Ramsko tóban. Úgyhogy talp a gázpedálra, és irány tovább délnek, Podbor felé.
A Ramsko Jezero egy mesterséges tó, amit a Rama folyó felduzzasztásával hoztak létre 1968-ban. Vizét egy vízierőmű használja, meg persze a helyiek starndolásra és motorcsónakázásra is. A partja Podbor településnél is több úton megközelíthető, ám körültekintően kell választani közülük, mert van olyan, amelyik nem lakókocsi-kompatibilis. Nekünk sikerült egy olyan szűk és nagyon meredek kanyarokkal tűzdelt szakaszra keverednünk, hogy csak a „leakaszt-moverrel megfordít-irány vissza” kombináció segített.
(Mindenképpen moverrel, vagyis akkumulátorral működtetett elektromos mozgató berendezéssel felszerelt lakókocsit akartunk, mert olyan az udvarunk, hogy csak így lehet a helyére állni vele. Azonban a mover máskor is jó szolgálatot tesz. Például ha egy kempingben egy szűk helyre kellene beállni a lakókocsival, vagy, mint ahogy itt történt, olyan manővert kell végrehajtani, amit az autóra akasztott kocsival nem lehetne. Az ilyenkor általában nem opció, hogy „majd kézzel megfordítjuk, arrébb húzzuk”, hiszen ez a lakókocsi megrakva akár 1200 kg is lehet. Azt azért nem könnyű csak úgy „húzkodni”. Lejtőn pedig lehetetlen is, hiszen a féket kiengedve irányíthatatlanul elgurulna.)
De másodszorra már meglett a jó út. Ok, a végén egy kis kavicsos szakasszal, de ennyi belefér. És nagyon megérte a „kockázatot”, mert egy gyönyörű helyen, közvetlenül a tó partján, a tó közepébe nyúló félszigeten álló Ferences kolostorra néző kilátással tudtunk tábort verni. Boszniában amúgy kevés lakóautót láttunk, lakókocsit pedig (a sajátunkon kívül) egyes sem, de itt több „sorstársunkkal” is találkoztunk.
Ötödik nap
Reggel úgy döntöttünk, hogy az előző napok megpróbáltatásait itt a tónál fogjuk kipihenni, és még egy éjszakát itt maradunk. Ezért kényelmes reggeli után futóruhát öltve elindultunk a szemközti kolostor felderítésére. A légvonalban kb. 500 méter a tó kacskaringós partját követve 5 km. lett a végére (és még egy kerítést is át kellett ugrani közben), de legalább korán, még nyitás előtt érkeztünk. Na mindegy, kívülről is szép az épületegyüttes. 🙂
Mivel éppen elég alacsony volt a vízállás, a parton, a már megszáradt iszapon végig lehetett futni oda-vissza. Ilyen talajon a 10 km nekünk épp elég volt egy napra.
Ja, és végre valóban tudtunk fürdőzni, mert a tó víze, ha meleg nem is, de elviselhető hőmérsékletű volt. Így a délután nyugis ebéddel, nyugis sörökkel, nyugis lubickolással telt. Szuper volt.
Hatodik nap
De hát minden jónak vége lesz egyszer. Hogy valami más jó következhessen. Ennek jegyében indultunk volna tovább Mostar felé, ha az autó bal első gumija nem eresztett volna le reggelre. Nem volt tök lapos, de csak 1 bar nyomás volt benne. OK, az ilyen defekt a kisebb gond, mert ha csak lassan ereszt, akkor általában beleállt valami a gumiba és benne is maradt. Mindig van kis 12V-os komresszor nálunk (ez is egy olyan dolog ami reitkán kell, de akkor nagyon), úgyhogy egy negyed óra alatt felfújtam. Néztünk volna a neten egy közeli gumist, de hát ugye nincs net. Sebaj, azt az előző napokban megfigyeltük, hogy a főbb utak mellett viszonylag gyakran látni a „Vulkanizer” cégtáblát, úgyhogy elindultunk, és reméltük, hogy a következőig kitart a gumi. Végülis Mostar külvárosában találtunk egy gumist, ami előtt úgy meg lehetett állni a 10 méter hosszú szerelvénnyel, hogy nem zavartuk vele a főút forgalmát. Az emberek többsége Boszniában nem tud angolul vagy németül, de ők is értenek pantomim nyelven. A lényeg, hogy volt a gumiban egy belefúródott csavar, amit az ember ott, a kereket az autóról le sem véve kivett egy fogóval, a helyére meg betömött pár beragasztózott gumikukacot. Az egész javítás nem is tartott ennél sokkal tovább, mint amennyi idő alatt elolvastad. 5 euró, és mehettünk. Azóta is jó.
Mostar szélén egy nagy Bingo (ez a leggyakoribb „vegyesbolt” Boszniában) nagy parkolójának szélén megálltunk hosszában 5 helyen, és innen, szokás szerint gyalog indultunk a központba.
(Az ilyen „besétálások” sokszor kalandosak. Itt pl. egy rövid szakaszon a főút szélén kellett menni, egy részen meg egy nagy nem hivatalos szemétlerakón is átvágtunk, mert úgy tűnt, hogy arra rövidebb. :-))
(Boszniában feltűnően sok a be nem fejezett épület. Ezek nagy részében laknak, de vakolat nincs rajtuk, és sokszor pl.az erkély is csak a falból kiálló betonvasak szintjéig készült el. Mintha nem számítana, hogy hogyan néz ki a ház, ha már lakható, akkor elfogy a „lelkesedés”. Nem tudom, hogy ez valami „déli” sajátosság, és mondjuk a sziesztával függ-e össze, de ezt a jelenséget Horvátországban is megfigyeltük korábban.)
Mostar nagyobb város, mint gondoltuk, így ezen a napon is meglett a 10 km séta. A külső, nagyobb része egy átlagos város, a látnivalók pedig a középső, jóval kisebb óvárosi részen vannak. A város és valójában egész Bosznia legismertebb és leglátogatottab turisztikai célpontja az Öreg híd.
A Wikipédia szerint: „A mostari Stari most (ejtsd: sztari moszt, magyarul „Régi híd” vagy „Öreg híd”) a Neretva folyó két partját köti össze. Az oszmánok építették 1567-ben, abban a formában állt egészen a 20. századig végéig, ugyanis a szerb-bosnyák háborúban 1993. november 9-én horvát katonák lerombolták. Nemzetközi összefogás eredményeként épült újjá 2004-re, 2005 óta a világörökség része.”
A hídhoz mindkét oldalról egy zsúfolt bazársor vezet, ahol az éttermek és kávézók mellett mindenféle kézműves csecsebecsét is lehet vásárolni. Vannak Bosznia háborús múltját idéző különlegességek is.
Mostarban és egész Boszniában felváltva látni katolikus templomokat és mecseteket. Van ahol az egyikből, van olyan vidék, ahol a másikból van több.
Miután a visszaséta közben egy Gazprom benzinkút előtt álldogálva „kineteztük” magunkat, újra nyeregbe pattantunk, hogy még késő délután Szarajevóba érjünk. Ez Bosznia fővárosa és legnagyobb városa egyben (kb. 400 ezer lakos), ami meglehetősen forgalmas és zsúfolt (az ország több részéhez képest). A kinézett éjszakázó helyhez sajnos keresztül kellett autózni a városon, ami nem volt kellemes a nagy „utánfutóval.
Odaérve pedig kiderült, hogy egy fizetős parkolóról van szó, aminek a kapuján be sem tudunk hajtani, mert csak túl szűken lehet ráfordulni, így a szerelvény nem férne el. OK, rögtönöztünk már máskor is, de azért ennél kicsit több gondolkodási idő szokott kelleni. Ugyanis a következő 3-4 perc így nézett ki: Itt nem állhatok meg, mert mögöttünk már feltorlódott 20 autó és dudálnak. OK, akkor fordulj balra. Miért balra? Akkor jobbra, csak menj… Itt nem állhatok meg, mert olyan meredek, hogy nem tudnánk újra elindulni. OK, akkor fordulj balra…. stb. Végül 6-8 ilyen véletlenszerű útirányválasztás után egy emeletes társasház mellett találtuk magunkat, ahol gyorsan félreálltam, hogy végre tudjunk gondolkozni. Aztán körbenézve kiderült, hogy a vakszerencse legjobb helyre hozott, úgyhogy előregurultam a kis kavicsos úton, hogy ne legyünk útban senkinek, és meg is volt a hely éjszakára. Íme:
Ekkorra már éppen sötétedni is kezdett. Egy ilyen hosszú és izgalmas nap után nem volt nehéz elaludni.
Hetedik nap
Szarajevó egy tipikus nagyváros. A külső részein családi házak, befelé haladva pedig egyre nagyobb társasházak, a központban pedig régi és új középületek, plázák, és más intézmények vannak. A lakókocsit az éjszakázó helyen hagyva besétáltunk a központba körülnézni.
Szarajevóban 1984-ben téli olimpiát rendeztek. Ennek nem éppen szívderítő állapotú maradványai még a belvárosban is megtalálhatóak.
Vannak persze modern részei, terei, üzletközpontjai is, de minket nem nagyon fogott meg. Úgyhogy visszaséta, és indulás tovább. Már hazafelé. A cél egy a Park4Night-ban kinézett hely volt Kotorsko mellett. Az alkalmazásban azt írják róla, hogy „a little dented road to get there”; de hát mit nekünk egy kis földút… Na azért amikor odaértünk az aszfalt végére félreálltunk a járgánnyal, és elindultunk gyalog befelé a földúton, hogy felderítsük a helyzetet. És úgy másfél km séta után már gyanítottam, hogy ez mégsem nekünk való hely lesz. Főleg, hogy odaérve láttuk, hogy ez csak egy kavicsos placc néhány szemétkupaccal.
(Nem vagyok nagyon kényes, és ha érdemes, akkor simán bevállalok a lakókocsival egy kis földutat is, ha nem nagyon vészes állapotú. De azért, hogy killométereken át vonszoljam ki-be, ahhoz nagyon-nagyon jónak kellene lennie a helynek. A lakókocsik szerkezete (lécvázon kívül alumínium vagy újabban műanyag burkolat, belül meg farostlemez) nem igazán szereti, ha sokat rázzák és „csavargatják”, mert ettől tudnak a falak illesztései meglazulni és hosszú távon a falcsatlakozások szigetelései tönkremenni. És a rossz utak sajnos pont ezt csinálják a lakókocsival. Ezért szoktam nyomdafestéket nem tűrő szavakat mormolni a magyar főútvonalakon is, sokszor óvatosságból negyvennel haladva…)
A lényeg, hogy gyorsan kerestünk a környéken egy olyan útszéli füves területet, ahová lehúzódva nem zavartuk a forgalmat. A szemközti elhagyatottnak tűnő gyárudvarból kijött egy biztonsági őr, és kölcsönösen elmutogattuk egymásnak, hogy szerinte sem leszünk útban, úgyhogy maradjuknk nyugodtan. A boltból hazafelé tartó helyiek azért megbámulták kicsit a járgányt, mi meg bentről őket.
Estefelé még sétáltunk egy kört a faluban, mert szerintem nem csak a természetes és épített környezet érdekes egy országban, hanem abba is tanulságos bepillantani, hogy miként élnek a helyiek.
A Wikipédia szerint 1400 lakosú településen is van legalább két mecset.
Nyolcadik nap
Reggel még nem döntöttük el, hogy innen (több, mint 300 km) már egy nap alatt hazamegyünk, vagy még Pécs környékén beiktatunk egy kis kirándulást és egy plusz éjszakát. Elindultunk, és az volt a terv, hogy majd a magyar határ után eldöntjük, mennyire vagyunk fáradtak.
(Nekünk az vált be, hogy naponta 100-200 km-t megyünk, mert lakókocsival ez is bőven elég. Mivel lakókocsival a maximális megengedett sebesség lakott területen kívül 70, autópályán 80 km/h, így is legelább 3-4 órát ül az ember a kocsiban naponta. Nekem ennél több nem hiányzik. Éppen ezért az útvonalat és az éjszakázóhelyeket eszerint tervezzük.)
Boszniában nagyon kevés autópálya van, és azok (Horvátországhoz hasonlóan) fizetőkapus rendszerben működnek, és elég drágán. Hazafelé egy kis szakaszon mentünk rajta, és az egyik pihenőt jól ki is használtuk ebéd főzésre. Az itt készült képen jól látszik, hogy mellettünk még a kamionok is eltörpülnek. 🙂
A Bosznia/Horvátország határon (a kilométeres sortól és több mint fél óra lépésben araszolástól eltekintve) simán átjutottunk. Majd 100 km Horvátország, és újabb határátlépés. Már rég el is felejtkeztem a lakókocsi forgalmijáról; de nem úgy a határőrök. Most a magyar oldalon kérte el az officer. Újabb kellemetlen magyarázkodás jött, de most is rendes volt mindenki, így végülis utunkra engedtek. És mivel még nem voltunk fáradtak, úgy döntöttünk, hogy irány haza. Még sötétedés előtt az itthoni garázsba kerültek a járművek.
Összegzés
Bosznia-Hercegovina jó hely, ha valaki nyugalomra és természeti szépségekre vágyik. Turista tömeg Mostar kivételével sehol nem volt. A emberek normálisak és segítőkészek, de sajnos amerre mi jártunk, nem tudtak egy igazán jó bureket elkészíteni (pedig becsszóra elég sok pekara-ban próbálkoztunk). Helyenként látni lövedéknyomokat a házakon, de ez ritka és ezért már nem nyomasztó. Az utak minősége jó (sokkal jobb, mint nálunk!), de kanyargósak és helyenként meredek és hosszú emelkedők is vannak. Mindenesetre lakókocsival is simán járható. Az árak nem vészesek. Az élelmiszer és az üzemanyag is olcsóbb egy kicsivel, mint nálunk. A lakókocsiban alvás miatt nekünk senki nem szólt, és ezt tiltó táblával sem találkoztunk sehol.